|
Az apaság kérdése felmerült az utóbbi hetekben nálam több történés kapcsán, pl. tűz karmás gyermekek, főleg lányok nevelése kapcsán (saját gyermekkorom is említhető), de ezt nem kell részleteznem, azt hiszem, mert minden fontosat, amit gondoltam a napokban, leírtam a következő tanulmányomban. A végső ok, amiért megszületett ez az írás és amiért igen keményen viszonyulok benne a nőkhöz, az az ok, hogy Szilárd gyermekelhelyezési pere során szembesültem én is azzal, hogy jelen esetben szociális munkás, pszichológiát tanult hivatalnok nők, hogyan veszik semmibe gyermekek testi-lelki szenvedéseit a férfiakkal szembeni előítéleteik, férfi-gyűlöletük okán, s viselkednek teljesen törvénytelenül, felelőtlenül. Megszokásból. A női indulatoknak a törvényekkel szemben is előjoguk van?
A Szaturnusz és az apa iránti feltétlen igény
A Szaturnusz a beavató mester, hogy életünket spirituális alapon, az egyetemes törvények szerint vezessük, szükségünk van a Szaturnusz által jelölt tudásra, képességekre. Ezt a szaturnuszi-mesteri szerepet egy nő nehezebben tölti be saját gyermeke életében, hiszen megannyi érzelem él benne a gyermek irányában, és ezek hatása alatt nehéz mindig következetesnek lenni. Sok nő persze nem csak, hogy gyermekével szemben nehezen tud következetes és szigorú lenni, kellő indoklással, hanem általában a gyermekekhez és minden embertársához inkább kapcsolódik érzelmileg, legyen az akár pozitív, akár negatív érzelem. Ezért is van az, hogy a családon belül az apára vár a Szaturnuszi, beavató szerep, amely szerep ugyanolyan folyamatos - a születés első napjától, a gyermek felnőtté válásáig tart - mint a gondoskodó, anya-szerep. És ezért van az is, hogy ha nők uralnák a világot, akkor nem lennének háborúk ugyan, de halomra ölnék egymást és persze legelőször a férfiakat érzelmi-indulati alapon. A Szaturnusz fegyelmezéseit nehezen viseljük, hiába kincset érő tanácsokkal lát el minket az életre, a női emancipáció úgy látszik nem nőtt még fel ahhoz, hogy tisztelni és megfelelően értékelni tudja ezt. Ahogyan sajnos a női emancipáció előretörése közben mindannyian, férfiak és nők egyaránt elfelejtettük, hogy egyáltalán mit jelent férfinak lenni. Mi nők nem csak végül, de úgy tűnik nagyrészt már az egyenjogúsági küzdelmek legelejétől kezdve nem a valódi, és értékes férfivel kívánunk egyenrangúak lenni, nem akarjuk a valódi férfi képességeit elsajátítani, mi csak a hitvány férfitől irigyelt önzést, ledérséget, pimaszságot, felelőtlenséget megirigyelve majmoljuk azt, női egyenjogúság címén a cigarettás, whiskys, nadrágos forradalmunkkal kezdődően. Sokszor aljasabbak, önzőbbek és felelőtlenebbek vagyunk, mint ők – a rosszfiúkkal versenyzünk, és nem csak a holywoodi filmvásznon, hanem a valóságban is. Persze, ahogyan a valóságban nincs Indiana Jones, úgy nem létezik Lara Croft (Tomb Raider) sem. De létezik sok önálló, szingli: politikusnő, cégvezetőnő, katonanő, modellnő, ügynöknő, orvosnő, pszichiáternő, pedagógusnő, hivatalnoknő, bolti eladónő, munkásnő stb. Elenyésző százalékuk van tisztában azzal, hogy milyen a valódi férfi, s mik a férfi értékei, s a férfi szerep milyen képességeket igényel. A nők nagyobb fizetést akarnak, nagyobb karriert, mint a párjuké, mert a párkapcsolatban és a házasságban többé nem adják másnak a férfi szerepet, hanem úgy gondolják: már az övék. Így teljes emberek. De hogyan lehetne az övék a szerep, ha fogalmuk sincs mik a férfi valódi értékei? Hogyan lehetne az övék, ha az édesanyjuk is átvette már az apa szerepét (ahogy tudta, s főként, ahogy ő képzelte, hogy kell irányítani a családot) és ezért pl. soha senki nem fegyelmezte őket következetesen? És a következetesség nem az, amit sok nő gondol, természetesen érzelmi alapon, és persze aztán indulati alapon, tulajdonképpen, hogy a kicsi gyermeket mindentől óvni és kímélni kell és minden vágyát ki kell elégíteni, és, hogy a gyerekkel csak ők ordíthatnak, hiszen ha az apa ordítana, az olyan durva lenne és ijesztő szegény gyereknek, ehelyett anyuka ordít és néha pofoz, ha épp betelik nála a pohár, tehát indulatból és egyáltalán nem józan megfontolásból és nevelési szándékkal, hanem egyszerűen csak azért, mert el fogy a türelmük (Negatív Szaturnusz!) . Persze a nők ráfogják a nevelési szándékot mind a hisztérikus fegyelmezési próbálkozásaikra, mind a gyermekben gyönyörködő és élvezkedő kényeztetéseikre és aggodalmaskodásaikra… Azt hiszik, az irracionális hisztériázás egyenértékű az apa szigorú intő szavával és a megfontoltan adagolt apai pofonokkal – óriásit és végzeteset tévednek. Ahhoz képest hogy mennyire elterjedt és milyen súlyos mértékben szorítják ki a nők a férfit mind a párkapcsolaton belüli, velük szemben szükséges átvilágítói-leleplezési, megtermékenyítői szerepből és a gyermekekkel szembeni fegyelmező és nevelő apai szerepkörből, és élnek a férfiak így családi matriarchátusban, kötelezően adózva a családi kasszának, az apai - mára már csak névleges - címért adózva. És elterjedt legenda, hogy az apák nem is vágynak többre, főleg nők mondják keserű szájízzel, nagy belenyugvással. De valóban így van ez? A férfiak talán így tervezik előre a családi életüket? „Én csak leadom a pénzt és nézem a tv-t, mosom az autót, nyírom a füvet, vagy megyek a kocsmába, vagy meccsre.” Vagy! „Le se adom a pénzt, csak megyek a meccsre majd a kocsmába! „És éveket szenvedek egy nő mellett, akivel rendszeresen keresztbe teszünk egymásnak.” Persze a nő sem így tervezi, amit viszont nem tud az, az, hogy ha elhidegíti magától a férfit az irányítói, apa-leszerelő ambícióival, ha megtöri, ugyanúgy nem lesz boldog soha. Egyenjogúság nincs. (Ezt Hamvas világosan kifejti a Tabula Smaragdina-ban. Az egyenjogúság az egység megrablása, tönkretétele.) Ha van egyenjogúság, akkor a család tönkremegy. Nem a férfi makacssága miatt, hanem a nő makacssága miatt. Ugyanis, ha eleve adott, hogy a nő érzelmesebb, akkor miért ne kellene eleve adott legyen, hogy a férfi racionálisabb legyen, higgadtabban hozzon döntéseket, a gyermeknevelésben, de a kapcsolat működését illetően is? Aki spiritualitással foglalkozik, tudja, hogy az érzelmek alacsonyabb rendűek, mint a gondolatok. Tehát a nő akkor egyenrangú a férfivel, amikor higgadtan képes gondolkozni, erre viszont nem elég születni (jó racionális képességek, felelősségteljesség), ugyanis neméből fakadóan érzelmesebb a természete. Ahogyan a lány gyermek megtanulja kontrolálni érzelmeit, indulatait, szeszélyeit az apa irányítása, tanácsai, és fegyelmezése mellett, úgy készül fel a leendő párkapcsolatában is a férfire hallgatni, s majd hagyni a férjét kellő következetességgel és, ha kell: szigorral nevelni gyermekeiket. Milyen szép is lenne így! Viszont nem lehet nem észrevenni azt a kétségbeejtő és elharapózott tendenciát, hogy mivel a mai férfiakat és a tegnapiakat is már az irányítani vágyó érzelmes, kíméletes és rejtetten vagy nyíltan annál indulatosabb édesanyjuk nevelő célzatú pofonok helyett, pszicho-pedagógiai fogásokkal, lelkében már gyermekkorban megnyomorítva – leszerelve - a leendő férfit, de a leendő nőt is, amennyiben lányról beszélünk. Női „következetesség” az is, hogy miután egy nőnek sikerült megtörni és megalázni a férjét, mert ő dolgosabb, eszesebb, érzelmesebb, okosabb, pénzkeresőbb, ügyesebb, strapabíróbb, áldozathozóbb stb. és a férj csodák csodájára, erre fel alkoholista lett és más nőknél is keresett vigaszt, levonja, hogy minden férfi hasztalan, gerinctelen, szoknyapecér, gyenge jellemű és kollaborálni velük nem érdemes. Menthetetlenül önző és kéjvágyó, nőcsábász, felelőtlen férfiak mindig is léteztek – mondhatnánk, nyílván így van és nem lehet kideríteni mikor hol siklott ki a nevelésük: talán az apjuk is ilyen volt? Vagy talán az anyjuk leszerelte a szigorú és következetes apát, hogy kedvére kényeztethesse kicsi fiát, akiből aztán lett a nőket tárgyként kezelő, felelőtlen, hülye ripacs? Napjainkban egyértelműen kimondhatjuk, hogy az utóbbi történik, rányomva bélyegét az egész társadalomra. Erőszakos férfiak akadtak régen is, de erősek és erélyesek is. Mára ez utóbbiak eltűntek, mert a nők erőszakos többsége megtörte őket és az utódnemzésben új programot indított, anyuci kicsi fia projektnévvel. Végre az van a családban, amit a nők akarnak, dolgoznak, politizálnak és az apák helyett, érzelmi alapon, szerintük következetesen, az eredmények szerint teljesen rosszul fegyelmezik és főként: nem- fegyelmezik a gyerekeket. Hogy fegyelmezik-e és hogy akad-e még ma férfi, aki fegyelmezni meri a gyermekét akár a felesége ellenparancsával és a társadalom elítélő magatartásával bátran szembe menve, legyen a válasz ezekre a kérdésekre a híradó azon hírei, ahol kiskorúak bántalmaznak más gyermekeket vagy felnőtteket, pl. tanárokat is.
Sőt, állítom, hogy a milliókat kizsigerelő, egymást is kijátszó, titkolózó hazudozó, háttérmanipuláló, nagy környezeti katasztrófákért is felelős nagyhatalmak figurái mind a nők saját indulati és érzelmi alapú elvei, szeszélyei és állítólagos következetessége szerint nevelt személyek, s vagy az édesanyjuk leszerelte az édesapjukat vagy még az édesapa felmenői között megtörtént a „kormányváltás” férfiről nőre, apáról anyára. Mindenhol azzal találkozok, hogy az anyák a lányaikat vagy arra nevelik, hogy használják ki és nyomják el leendő férjüket, még ha ez olyan anyai aggodalmas jó tanács formájában is hangzik el, hogy „hagyd el azt a férfit, amelyik nem érti meg, hogy ez és ez téged fáraszt, te erre, s arra vágysz, neked is lehet ilyen-olyan vágyad, nem ő mondja meg mit csinálj… stb.” A férfi, amelyik fel meri emelni a hangját a gyermekei anyai korrumpálása ellen, az erőszakos, azt el kell hagyni, de vajon nem-e hozza a nő olyan helyzetbe, hogy fel kelljen emelni a hangját? Nem-e akarja meggyőzni olyasmiről, amiről a férfi úgy gondolja: nem igaz. Ez már egyenesen veszélyes a gyermekre nézve. Pl. hogy a gyereket kegyetlenség pofon vágni – csakhogy igazán komoly példával hozakodjak elő, túllépve a házi kedvenc öltöztetésén, babusgatásán, szájból etetésén és ágyba-szokatásán el egészen a vásárlási, kényeztetési szabadságérzésekig, hogy ezek normális dolgok-e. Győzze meg észérvekkel a férfi a nőt? Általában ezt próbálják, de a „szabadon” dohányozni vágyó, emancipált nők ugranak az ellenvéleményre és teszik a hülyét, bevetik a pszichológiai trükkjeiket és ha a férfi – és elég sok férfi – ezt nem veszi be, attól még folytatják, és ettől valahogy minden normális ember, egy normális nő is, ha hülyére veszik: felemeli a hangját. Vagy talán nem? Arról meg a férfi nem tehet, ha férfias a hangja és ijesztőbben hangzik. Nem véletlenül alkotta így a természet, az isten, nem véletlenül ilyen a férfi. Nem azért, hogy a nő ki kérje magának a felemelt hangot. Igazából csak a rejtetten nagyon is agresszív nők viselik rosszul az erélyes férfiakat, és csak ők botránkoznak meg azon, ha egy férfi megpofoz egy gyereket, vagy akár nőt is. Nem azt mondom, hogy legyen szokás nőt megpofozni, viszont nem kell naivnak sem lenni: a nők nem angyalok, de sok angyali természetű nőben lakozik aljas fúria, ami gyermekként a folyamatos apai neveléstől megfosztva, bizony önmaga ellen játszó szörnyeteg lesz. És tulajdonképpen mindenki, aki a pozitív értelemben vett Szaturnuszi erőkkel, tehát az értelmes és következetes, ellentmondást nem tűrő fegyelmezéssel, korlátozással nem kerül harmóniába gyermekként, az felnőttként sokszor - szinte mindig maga ellen: a családja boldogsága és ezzel a saját boldogsága ellen is játszik majd.
Ébresztésképpen még néhány példa a személyes tapasztalataimból. Az én apám családjában is már a nagymamám, tehát az ő édesanyja volt az úr a házban, s édesanyáméknál is sikerült alkoholizmusba törni az apát. Az én szüleim között érdekes módon mai napig döntetlen, de kegyetlen állóháború, hidegháború folyik, és édesanyám annyit elért a csatáival, hogy végül nem tudtam meg, hogy édesapám vajon tudott volna-e következetesen fegyelmezni vagy sem? Nem kapott lehetőséget erre. Talán eleinte nem is volt ambíciója, hogy fegyelmezzen, később egyértelműen le lettek szerelve ezen törekvései. És igazából semmilyen családi köteléket nem éreztem vele szemben egészen felnőtt koromig. Nem szerettem a társaságát, esetleg, amikor viccelődött, de egyébként úgy tekintettem rá, mint egy albérlőre a lakásunkban. Mint egyfajta kellemetlenkedő alakra. Édesanyám sokszor panaszkodott rá és háborgásait direkt nekem adta elő, aztán ha ehhez nem sok kedvem volt, akkor számon kérte rajtam, hogy kinek panaszkodjon, megjegyzem gyermekkoromban történtek ezek. Felnőttként már nem érdekeltek a pszichológiai rám-hatásai, a bűntudatkeltés, sajnáltatás, a női-nem finomkodás alá rejtett agresszivitása, rejtett és fojtott haragvásai, gyűlölködései. „Ne menj férjhez soha.” Ki sem kellett mondani, persze azért elhangzott párszor, de enélkül is „rájöttem”, hogy a férfiakkal lehetetlen együtt élni. Ha a nő mindenáron irányítani akar, akkor nem képes rá. Fiatalkori szeretőim, mind félénkek voltak, anyuci pszichológiailag rávezette őket a nők kedvében járásra, s a női szeszély eltűrésére a sok kényeztetésért cserébe. Aztán szerencsére akadt egy erélyesebb férfi az életemben, aki elől nem menekülhettem. Mellette elfogadtam az anyaság és a feleségszerep gondolatát, de ez még csak a kezdet volt. Csak a gondolat. A gyakorlat távol állt tőle. A férfiról kiderült, hogy azért mégiscsak anyuci kedvence, de az a fajta, aki tárgyként kezeli a nőket, azt várja, hogy eltartsák (pénzeljék), babusgassák, kényeztessék és inkább hisztériás, mint erélyes és állítása és ígérete ellenére sem házasodni nem akar, sem gyereket. Csak rock zenésznek lenni és csajozni. Szerencsére más következtetést vontam le belőle, minthogy minden pasi disznó és így tovább… Mert ekkor kezdtem metafizikával foglalkozni, és még ha az agresszív és férfi-irányító női lelkem tiltakozott is ezután is, hogy megismerjek egy olyan férfit, aki erélyes, felelősségteljes és értelmes is, az eszemmel valahogy mégis ebbe az irányba állítottam magam és célba is értem. És a célban elkezdődött a gyakorlati rész is.
Joó Violetta
_________________ Csak miután megtetted, aztán érted meg a szót.
|